Pesszimista vagyok. Ugyanakkor néhol megenyhül a szívem. Például ki merem jelenteni, hogy mindenki életében volt vagy lesz egy Brief Encounter. Amikor találkozunk valakivel, a konkrétumok kedvéért csajjal/ pasival (neme válogatja), rövid ideig tűz lobban bennünk, aztán le kell állni, és lépni tovább. De az emlék végérvényesen az agyban maradt, talán soha nem törli ki semmi, az élmény annyira varázslatos. Gyűlölöd magad, amiért csak ennyi jutott. Imádod az emlékét, és analizálod annak összes szavát, impresszióját. Nem tudod, mi történt. Éreztél valamit a félszegség és a kábulat között. Lebegsz, mint a bebrowniezott kamaszgyerek. Frusztráció, tehetetlenség. Csoda, plátói szerelem. Nyomást érzel magad a hülye villantásaid miatt, mégis, 10 perc hatalmas pozitív energiát konzervált. Elengednéd, de nem tudod. Ne áltasd magad: Nem is akarod. 

Ja, miért nyálaztam? Semmiért. Csak két-két találkozás miatt. A 20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál zárógáláján estek meg velem. 2013. április 13. este. Drága főszerkesztőm elintézte nekem, hogy bejussak a zárófilmre (Ébredés - Rufus Norris hangnemkeverésben, váltásban egyaránt jeles brit coming-of-age-e). Ezúton is köszönöm neki. Hozhattam magammal még egy főt, hát éltem ezzel a lehetőséggel is. Na, a lényeg az, hogy dumálok a cimborámmal Sam Peckinpah-ról, arról, vajon mit miért is tett az Alfredo Garcia antihőse, ezredjére is kiveséződik a Szalmakutyák férfiproblematikája, tudatja velem a kolléga, hogy Véres Sam szabadszájjal cameózott a Pat Garrett...-ben, én meg nevetésre fakasztom, amikor elárulom, hogy Hemingway és Peckinpah abban is egyeznek, hogy mindketten úgy leszlopálták magukat, hogy a nadrágjukba ment a barna. Aztán jobbra fordítom a fejem. És nem hiszek a szememnek. Baltasar Kormákur, Izland legnagyobb szerző-rendezője lép be a Díszterem előtti hall vagy mi a fene ajtaján. Szerencsére voltak reflexeim. Fogtam és félhangosan, nevetve kérdeztem vagy háromszor: "Bazmeg, ez Baltasar Kormákur! Te is látod? A kurva életbe, ez Baltasar Kormákur!" Jópáran voltak már a terem előtt, zajongtak, ergo a csaholásuk elnyomta az én kiáltásomat. Illumináltan bemasíroztam barátommal, Attilával az oroszlánbarlanba. Ott kérdeztem tőle: "Tudsz fotózni a mobiloddal?" Nem kell írnom, miért. Keressük a helyet. És akkor pont a Kormákurt körbevevő "Darabont-testőrség" mögé ülünk. Viccesen odanyögöm, hogy "Pont ide kellett! Pont ide!" Na, mindegy, leülés, Lévai Balázs konferál, az egyik tolmácsfüleses narrátorcsaj is, elmondják, mi kell a jó filmhez, én meg ezt speciel unom, de aztán jön Menzel, akinek nem tetszett a sok sex und drama, melodrama, Hajdu Szabolcs "jó kis show-t" csinált, jöjjenek hát a versenyfilmrészletek. Mivel nekem az idei mezőnyből az Upstream Color hatalmas liblingem lett, kevés tartott vissza attól, hogy már akkor rojtosra tapsoljam a bal tenyeremet egy hatalmas "Wow!" kíséretében. Majd a nagy színpadi fickók, Menzel, Morgan Bushe, Hajdu nyomják a suspense-t: különdíjas filmtől haladnak a fődíjasig. Igen, idén volt különdíj is. A Kutyám, Killer kapta - amit én sajnos nem láttam. De nem baj, az érdekelt, láttam-e, ami elnyeri a Hullámtörőket. És nemcsak, hogy láttam. Annál sokkal többet kaptam. Persze, ezt sose hittem volna. Valaki magyarul nekikezd: "Saskia Rosendahl..." Jó, Ádám, nyertél, a Lore nyert, tegnap írtál róla, mondom magamban. Aztán pedig kinyitom a számát: "Lore..." Tudni kell rólam, hogy az életem finoman szólva is boring-ass. Aztán egy nap csak látod Kormákurt, személyesen! Felmegy a színpadra, úgy néz ki, mint egy cowboy, azt meg hagyjuk, hogy erős akcentussal tolta a nyelvet, ő Kormákur és kész. Oké, megvan az ember. De nem! Itt nem ér véget még az örömóda. Ugyanis amint kiviláglik, hogy a Lore megint győzött, bejelenti Lévai, hogy itt van Saskia Rosendahl is. Ott benn, a Díszeteremben. Excuse my French, de Bazmeg! Úgy értem, Bazmeg! Hol, mikor, merre, hány méterre? Fel kellett volna ismernem. Felmegy a színpadra, nagyon jól beszél angolul. És azért nem ismertem meg, mert nem olyan volt ő, mint a filmben. Nem sminkelte ki magát, de kirúzsozta a száját. Nem volt éterien szőke, ki sem magaslott egy operatőr biztos kezei által. Egy alacsony termetű piros sálas, rövidre font hajú, zöld bőrnacis, barnacsizmás kislány volt. Pesten forgat együtt Kormákurral egy HBO-pilotot, amúgy nem tudja, mit kellene mondania. Első dolgom az volt, hogy figyeltem, hová ül le. És újabb remekség. Az előttem lévő sorba Kormákur és a többiek közé. Picit jobbra tőlem. Plot point, twist and turn, crumble, tumble: "Most már őt is le kell kapni, miután dumcsiztál vele." Belső parancs. Elkezdődik a film, tetszik is, van min kacagni benne, de Attilával ilyen sugdolózós üzemmódban halkan nevetünk megrázóbb szcénákon is, mert nem jöhet "full-on" (ezt Saskia szókincséből lestem el) a dráma ránk sem. Közben a filmnél is jobban elfoglal valami: hogy nézzem Saskia hogyan reagál? Minipróba. Szereti a filmeket, milyeneket szeret, összerezzen-e pl. akkor, mikor a filmbéli vadbarom apa kishíján ököllel csapja arcon a főszereplő kiscsajt? Én igen. Ő nem. Mindent egyenes testtartással, egyenesen a vászon felé meredve néz végig. Jó lány. Vége a filmnek, megyünk fel a kávézóba. Jönnie kell a többi nagy embernek is. Felállunk Attilával, mire megszólalok: "Kezdődik a buli." Attila nevet. Tudom, miért. Mindenki tudja, miért.

Nos, ha ez a kis szcenárió olyan volt, mint amikor a Valhalla középsző szintjein daloló istenek beengedtek, hogy igyál, egyél velük, akkor ez már az volt, amikor One-Eye-ék/ Odinék hagyták volna, ha be is tépjek. Háttérzeneként pedig jöhet az Annie Lennox-féle "Rich White Girl and It's Plain to See", de még a Mood India is. Rendben, tehát felmegyünk a haverral a kávézóhoz, várjuk, hogy megérkezzen a két nagyvad, hogy aztán a kamera snapshotja leterítse őket. :-) Kormákur ott van a színen, nagyon jó. De hol van Saskia? Pár perc eltelik, mire Attila szól: "Itt van, a női mosdóból jött ki." Én, izgatottságtól viccesen, kicsit görnyedten: "Mit keresett ő a mosdóban?" Azt az elejétől fogva tudtam, hogy ha most nem megyek oda hozzájuk, akkor siha többé nem lesz rá lehetőségem. Hát elindultam. Először Kormákur felé. Köszönök neki, ő is köszön nekem. Említem neki, hogy bocsánat, de eddig csak az Inhale (Lélegezz!) című filmjét láttam. Gyorsan kérdem, ugye, azt Santa Fében forgatta, jól tudom? Mondja, hogy igen-igen, ott. De elsőre csak Mexikót hallok, az meg nem az USA már. Harmadjára kell talán lejjebb hajolnia a fülemhez, hogy megértsem, valójában Új-Mexikót mondott. Yea', OK. - nyugtázom. Hogy is volt tovább? Ja igen, valahogy (erre már nem tudok visszaemlékezni) szóba került, hogy Izlandon forgatták Aronofsky Noéját. Igen, igen, tudom. - erősítem meg. Majd Kormákur: "Az embereim csinálták." Nem tudom, milyen emberei. Az emberei. Aztán hozzáteszem, hogy érdekes, hogy Hollywood most ráállt a biblical epicekre, holott a Noét még be sem mutatták. Ő erre kiegészít, hogy még Christian Bale is csinál egyet Ridley Scott-tal. "The Moses movie, right?" Helyesel. Kis kérődzés az alműfajon ("I'm not a big fan of biblical epics."), Kormákur hozzáteszi, hogy a két film biztos nem lesz ugyanolyan. "Well, I hope none of them will be a flop." - szóval én csak annyit akarok, hogy egyik se bukjon meg. Lányos zavaromban mondtam ezt, de félig amúgy ez is igaz. Szóba került még, hogy kritikus vagyok. "Are you a critic?" És erre hosszabban eldarálom, hogy nem fizet sokat, de nagyon jó csinálni, az élmények miatt az ilyesmi mindig "rewarding." Voltam olyan bátor, hogy ajánljam neki a Noé-képregényt is Henrichontól, sőt, még a Pride of Baghdadet is említettem neki, hogy ha tudja, bújja át őket. Egyébként ő pontosított, mivel tőle tudtam meg, hogy a sorozatnak (aminek akkor elfelejtettem a címét) csak a pilotját dirigálja, meg a Titanicon volt tőle a Vérvonal és a Fehér nászéjszaka. Ezeket tudtam, "Jar City even won the award." Bemutatta még a kisfiát, akivel szintúgy kezet ráztam. Ja, és találkozott-e már Christian Bale-lel az Everest miatt? Hát persze, hogy. Ő tette még hozzá, hogy nemrég csinálta a 2 Gunst Denzel Washingtonnal és Mark Wahlberggel, ami itthon valószínűleg egyszerre jön ki az izlandi drámájával, a The Deeppel. "Megyünk fotózkodni?" "Menjünk!" Elkészül a fotó. ("Majd küldd át Facebookon is!" - kérlelem a cimborát.) Utána ígértem neki, hogy megnézem az összes többi filmjét. Így is tettem. Egymásnak messzebbről intve búcsúztunk. Egyébiránt: Kormákur a szakállas arca és az őt elkísérő kisfia miatt úgy nézett ki, mint Viggo Mortensen Az útban. Magamban már akkor is "viggómortenzeneztem", amikor a színpadon állt a mikrofonnál, és akkor mondtam Attilának a "western" kulcsszót is. Mint mondtam, elég erős akcentussal beszél, de az angolja jó. Az enyém? Hát ki tudja. Megértettük egymást, elvileg ez a lényeg. Kormákurból még a szájszaga maradt meg. Ilyen lehet az igazi izlandi spleen illata. Alkohol, dohány is, mégis, amikor beszél veled az ember, és laza, és felszabadult, és a szakmámra rákérdezve még témát is vált, a spleen szagába derű vegyül. 

Oké, zsoké. Találkoztam egy világhírű izlandi filmkészítővel, aki olyanokkal is dolgozott már, akiket az átlagember is ismer. Első fordulóban tehát mission accomplished. Most viszont jön a nehezebb dió. Egy lány. Egy hétköznapiságában is elbűvölő 19 éves lány. Egy színésznő. Saskia Rosendahl. Lore. (Utóbb kiderült: Shooting Star idén Berlinben. Az pedig már nem semmi.) A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy álmodtam arról, hogy vendégkként jelen lesz a rendezőnővel, Cate Shortlanddel együtt. Amikor kiderült, hogy ők nem szerepelnek a vendéglistán, ezt elfelejtettem. Mondani sem kell, annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a korosztályomat nem képviselő, de még elég fiatal Sakia megjelent. Oké, térjünk a tárgyra! Nézem Saskiát. Két nővel beszélget. Egyszer felénk néz. Elfordulok. Elmegy a tökörészéssel vagy 2 perc. Fogtam magam, odamentem. Nyújtom a kezem: "Hi, I'm Ádám." "I'm Saskia." Kézségesen, korrekten. Remek voltál a Loréban, mondom. "Thank you very much." - mondja ő. "És hát hogy van az, hogy egy ausztrál rendezőnő csinál filmet a nácizmusról?" Cate doesn't speak German, but she was interested in the topic, she's a really warm-hearted woman, and I read the book the film is based on. Ez milyen? Hát, jószándékú, korrekt, hivatalos, karakán. Majd: Hallom, hogy pilotot forgatsz. Mr. Kormákurtól már kérdeztem a címét, de elfelejtettem. "So, what's the title of it?" Kijavít. (Igen, egy 19 éves nemzetközi, mindjárt sztár úgy javít ki, hogy van felsőfokúm, ő pedig kvázi a forgatás alatt, után sajátította el a nyelvi fortélyokat, mert előtte csak a sulis angoljára hagyatkozhatott.) Úgy kérdez vissza, hogy "Oh, what is it called?" Majd jön a válasz, hogy a The Missionary címmel lövik a széria pilótafilmjét. Utána azt kérdeztem/ kérdezem (igeidők, igen), mi a sztori. Nos, arról nem tudja, mennyit árulhat el, ezért inkább lakatot tesz a szájára. (Érzékletesebb angol idiómával: "I zip my mouth.") Ilyenkor estem gondolkodóba, de csak a másodperc törtrésze alatt. Rájöttem, hogy visszaesett az angolom. Pedig hát beszélgettem már ausztrálokkal, franciákkal, de ott nem volt ilyen gond. Máig sem tudom, mi ment gallyra. Betudom hát annak, hogy izgultam a csajtól és egyébként is lassan formálom a mondataimat. Utána említettem neki, hogy bírtam a Lore vizualitását, nagyon lírai volt. Igen, ez Cate stílusa. - teszi hozzá. Utána rákontráztam azzal, hogy láttam, milyen filmeket tüntetett fel Cate a Sight and Sound tavalyi szavazásán, és a Badlandst említettem. Erre nem reagált, de amikor hozzátettem, hogy "from Malick", akkor már semleges arccal ugyan, de bólogatott. Visszatérve Budapestre: Na, és hogy tetszik a város? Hát, a múlt héten jöttem, nem volt még időm körbenézni, azt sem tudom, melyik részén vagyok a városnak, nem tudok róla semmit. - érkezik a válasz. És itt keféltem el, legalábbis érzésem szerint itt keféltem el láthatóan nagyon kicsit. "It has more than 1 million inhabitants." Mire Saskia: "Okay..." A hangnak is van jelentése. Ennek is volt: "Jó, ez speciel nagyon nem érdekel." De, semmi gáz. Felvettem a fonalat ettől függetlenül is. Noha most is azt érzem, ebben a kb. 2 másodpercben égtem, mint a Skyfall. (Ha őszinte vagyok magamhoz, itt bizony még Saskia is levont egy következtetést.) Tehát, fonal felvéve, látta-e a rendezőnő előző filmjét, aminek hasonló a képi világa? Itt azért akadtam ki magamon, mert kicsit sokáig nem jutott eszembe a cím, aztán Saskia vágta rá, hogy Somersault. De láttad a filmet? - kérdés. Igen. Nagyon nyugodt hangon. Majd újra a Budapest-téma: Pest amúgy gyakran ad otthont filmeknek, amik a hidegháborús érában játszódnak (ezt amúgy azért mondtam el, mert Pesten kívül Berlinben is forgatnak), ilyen a Spy Game is, amit 13 éve... igen, 13 éve... itt forgatott Brad Pitt és Robert Redord. "Have you seen that film?" Mire Saskia újabb egyértelmű jelet ad. Nevetve mondja, hogy "No." Én is elnevetem magam, mondon, hogy "It's an OK movie." ő tovább mulat, de nem azon, amit a filmről mondtam, hanem azon, amit kérdeztem. Majd végre a lényeg: "Ott egy barátom, csinálhat egy közös fotót rólunk?" "Of course." - ebben a mondatban vidámságot éreztem. Egy kicsit. Odasétálunk, na, és ekkor jött tőlem a fless. Ösztönösen, by fierce, őszintén, lazán. "You can hug me if you want." Még most is emlékszem erre a mondatomra. Saskia némileg megilletődve néz rám. Kezdődik az átkarolás a beálláshoz. Itt gyorsan be is vallom, hogy eredetileg a derekát akartam átkarolni, de aztán hirtelen "sorry" és váll, mert beijedtem, hogy kicsit lejjebb érintem meg őt. (A fotós egyébként köszöntötte őt, Hellóval.) Megvan ez a fotó is. Második kör = Mission accomplised. Again. Búcsúzás. Kézfogás. Viszlát. Még csevegtem másokkal, kézfogások, aztán pukedliztem egyet örömömben, mikor kimentem a mozi kávézójából. Odakinn mondták, hogy bátor voltam, nem mertek volna odamenni. Másnap reggel is a telefonomra küldött 2 fotót néztem. Tulajdonképpen azóta is azt csinálom. És az élményt egyvalakinek köszönhetem: Saskia Rosendahlnak.

Ha akkor tudom, hogy Berlinben látta a Before Midnightot, arról faggatom. Meg a Shooting Starsos kollégáiról. Két napja kijött egy interjú is. Abban az áll, szereti Haneke filmjeit. Mire én: "Én marha!" Honna tudhattam volna? De akkor is... Én marha! Míg Kormákurral már-már lazultunk, Saskiával nem. Ő is eléggé zavarban volt, legalábbis Attila így értékelte, és azzal nyugtatott, hogy ne aggódjak, ő is látta a lányon még odafenn, a színpadon, mennyire meglepő még számára ez az egész rongyrázás, és a fotózás közben is látott mosolyt az arcán. Mégis, Hanekéről így lecsúszni! Lett volna miről dumálni. Nem biztos, hogy csak 10 percig. Talán 30-ig is. Az interjúban (Origo) egyébként kedves népeknek tartja a magyarokat, azokat pedig biztosan, akikkel eddig találkozott. Nos, velem találkozott. Viszont talán sosem fogom megtudni, én ide tartozom-e. Akkor nem féltem tőle. Az sem igaz, hogy most félek. Csak tartok attól, hogy hülyeség volt annyi minden, amit mondtam. Utólag tartok magamtól. Morfondíroztam, jól vagy rosszul csináltam-e? Hát, ebbe aztán "buli" lehet belegondolni, igaz? Hát, igen... A magam részéről annyit, hogy irtó emberinek (= béna, ügyetlen, esendő) látom magam csaknem egy hónap távlatából. Pontosabb meghatározást a zárójelben talál a kedves olvasó.