Percekkel ezelőtt fejeztem be A megalkuvót, amit Bertolucci apánk dirigált le még 1970-ben, Alberto Moravia 1951-es regényét alapul véve. És a szavam elakad: olyan összetett "kémfilmet" (mert igen, az öreg Bernardo fiatal buksival okosabb volt annál, hogy csak "kolombózzon", netán bondozzon egyet), mint ez, talán még soha nem láttam (Van hová fejlődnöm, juhé! :D). Pár hónapja a Prae-n kijött a kritikám a Suszter, Szabó, Baka, Kém című örökbecsű kémregény nem kevésbé mesteri mozifeldolgozásáról - ott citáltam is, hogy az alkotógárda a Bertolucci-mű vizualitását vette alapul. Sőt, nemcsak azt, hanem annak a lélektani tartalmát is. Ha van még spionmozi/ politikai thriller, ami az olasz öreg munkájának a nyomába ér, akkor az a Suszter, Szabó...
A megalkuvó a lassan kidöglő modernizmus idején készült (KAB A modern film irányzatai című nagyhatású-kiváló könyvében Tarkovszkij Tükrét nevezi az utolsó modernista alkotásnak, 1974-ből, míg az első par excellence posztmodern kábszerként a Greenaway-féle A rajzoló szerződését tartja számon) - Bertolucci mentális utazás filmet készített. Látszólag egy politikai gyilkosság végső preparációját láthatjuk, ám a lényeg a pszichében, a nem tudatosítottban, a zaccosban van. Ilyen rangban adott a megnevezés: modern művészfilm, lévén a zsánerjegyek csak szőrmentén fordulnak elő a szüzsében. Bátor direktor az olasz, annyi szent: politikai thrillert, melodrámát (Hú, azt valami nagyon kemény dózisban nyomta egész pályáján az öreg Bernardo, nemcsak itt), családi drámát ömleszt, de zseniálisan rálel az arányokra. Dr. Marcello Clerici (Jean-Louis Trintignant bivalyerős játéka) ugyanis vissza-vissza réved, inkább az emberi kapcsolatokon ragad le, de nagyon, mint egy akción, amit a Szerv kért tőle. Hihetetlen hatású, ahogy feltárul a gyerekkora. amiben óriási szerepet kap egy homoszexuális ajánlattal induló, majd gyilkosságba forduló affér, valamint a szülők válsága. Clerici felnőttként sem menekülhet a démonai elől - ezeket a régi sérülések plántálták belé: feleség vs. szerető, barát vs. a saját elvei, egyáltalán, hogyan kell normális életet élni ezen a rohadt világon? Hiába vannak egymás hegyére-hátára pakolva a műfaji összetevők, Bertoluccit az Ember foglalkoztatja. A gyötört elme, amit a szerződéses gyilkos koponyája fed. Érdekes, ahogy a filmben a történelem ismétli önmagát: először a 13 éves Marcello-t környékezné meg egy pervez férfi-nevelő, majd 34 évesen a felesége és a likvidáladnó alany neje közötti leszboszi kapcsolat is nyomot hagy rajta. Rendkívül összetett film: egyszerre színes, perzselő, intim (ld.: tűzpirosban vett hálókocsis etyepetye, a nagy kékségbe burkolt szcénák, a havas erdőben elkövetett merénylet - Bertolucci nem véletlenül üvölti erős talján akcentusával, mennyit köszönhet Akira Kurosawa-nak hősképestől tájszimbolizmusig, plusz Vittorio Storaro sem véletlenül lett sztároperatőr később), és hideg, mozdulatlan, kérdező, tárgyilagos. Bejön ugyan a képbe a Mussolini nevével fémjelzett szélsőjobboldali zászlólengetés, még a felsőosztály partijai sem maradnak el, ám ezeket amolyan Jancsós szerzői jegyként veszi elő az olasz kolléga. Marcello egy alkalommal a nagyvilági buli tömegében vész el, előtte egy bulin kérdezi, mégis, hogy lehetne Definiálni (!) a normális életet. "Kimész a strandra, stírölöd a csajok seggét, közben mindent eliminálsz, amit az utadban áll, és csak azt hajszolod, ami a te megváltásod Szent Grálja, akár erőszakkal is. Így leszel jó hazafi, és jó fasiszta." - Csakhogy! Mivel ez egy késő-modern karakterdráma, az ilyen stratégiát Bertolucci ellenzi, semmi jóra nem vezet. Meghal a Professzor, aki az antihős jó barátja volt, a felesége is golyót kap, pontos melót kell végezni - ám mi lesz utána? Tomas Alfredson tematikailag is ugyanúgy hódolt a Suszter...-ben A megalkuvó előtt, mint vizuálisan: a tavalyi filmben Smiley és a többiek emlékképek, flashbackek nyomán oldották meg a bűnesetet, most (vagyis 42 éve) a régmúlt traumái fűződnek össze a jelennel. De senki ne számítson happy endre. Clerici egyedül marad, Mussolini érájának vége, dübörög a baloldal, és az egykori kém hiába apa, otthon is csak egy haldokló valaki. Munka közben sem volt jobb. Sőt, azelőtt sem. Sohasem. Az összetettség hatalma: ember vagy, és esendő, nem szuperkém. Keresheted, mi a Szocializáció kulcsa, de csak Kiüresedsz. Nota bene: Bertolucci-tól a nagy tablófilmekben beszélő vátesz szerepe most sem, és később sem lesz idegen, emlékezzünk az 1900-ra, ami egy gigászi történelmi portré, de még az Eva Green fenséges testével eladott Álmodozók is egy valaha volt korszak feletti merengés. Szex, Janis Joplin, Párizs, '68. Így kommentál Bertolucci, az öreg ál-szerző: "Tudjátok, én ekkor voltam és így voltam fiatal." A megalkuvó színtiszta modern moziként az elidegenedés alapélményére esküszik. A két évvel későbbi Az utolsó tangó Párizsban szintén - felejtsük el nyugodtan Brandót, Schneidert, a vajat, meg az anális behatolást, ott is feszt az idenségélmény az Úr. 1970-ben azt mondta az öreg olasz: a bérgyilkos is ember, a korszakok jönnek mennek, de te úgyis meghalsz egyszer. Legbelül biztosan. (1972-ben Brando meg már belül is, kívül is hulla lesz.) Dobpergés. Függöny.