2012. 04. 10.
Ez itt nem kijárat
Bret Easton Ellis X-generációs írómester szállóigéjévé vált az Amerikai Psycho befejező sora. Patrick Bateman is fucked. Stílszerűen írva. Benne ragadt a saját poklában. És azt hiszem, úgy indul: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Dante apánk szelleme mindig kísért.
Steve McQueen (nem, nem Vin vagy Bullit), aki az Éhség című fiziológiai-exkrementális-költői ír szabadságharcos drámával már megkóstoltatta velünk a fájdalmat, most sem kíméli a nézőjét A szégyentelen című NC-17 (vannak intim testrészek, cigi, pia, káromkodás, ld. a Showgirls szupertetső szőke angyalát vagy Eva Green meztelenkedését az Álmodozókból) erotikus drámában ugyanis elénk vág egy embert, aki voltaképpen halott. Él, beszél, iszik, lélegzik, és nap, mint nap maszturbál (Lester Burnham 42 éves irodista "Ez a napom fénypontja." belső monológja megvan? Na, itt is, de most egy szemernyi iróniát sem véltem felfedezni.) vagy kefél, de amúgy rég vakvágányra futott az ipse. Fiziológia: csúf, exkrementalitás: van, de rút, költőiség: van, és nagyon megkapó, bár a hős nyomora mindenre rányomja a bélyegét. Ő is yuppie, mint Bateman abban a híres botránykönyvben. Már a film eleje tudatja velünk, hogy itt nincs minden rendben, sőt. Egy steril, kék paplanban hever kifejezéstelen arccal, a lakása szintén hideg, mindent fehérség vagy a fém szürkesége ural: formálhatatlan, kiüresedett, érzelemmentes az egész. Csak járkál fel-alá a kéjgliben, a rendező meg dokumentálja: "Látjátok, így él, nincs élete, csak megy, mert kb. ennyit tud, plusz vizel, stb., utána a nagy posvány van." McQueen nem hagyta otthon a 4 évvel ezelőtti tortúrafilm vizualitását: a valóság recés, durva vonásai ötvöződnek a szenzuális atmoszférával. (A zenét nem egyszer bravúrosan használja.) A bárok is "csak" helyszínek, nincs bennük semmi, ami feldobna, a személyzet, a vendégek sem, hiába önt el mindent az aranyszínű fényképezés, tudjuk: Brandon (ja, igen, így hívják Fassbender karakterét) az érzelmi epicentrum mindenütt, és mint ilyen, a nullánál is kevesebb. Tudja ezt ő is, szorong is miatta, felemészti az önmaga iránti szégyen, önutálat: vágyat akar birtokolni, a Tökéleteset, a Gyönyörét, de nem képes rá. Rejszol, szerelmeskedik minden nap, de az ejakuláció nem pottyantja ölébe a nagy őt. Csak futó kalandjai vannak, jönnek és mennek a nők, belőle is elmegy a testnedv meg a lélekdarab, zsákutcában van. A film vizualitása tehát kiváló: hiába az impresszionista színkavalkád, antihősünk belső legüres terét ez sem tudja feltölteni. Jöhet vörös, kék, bármi, a hősünk nem él. Csak egy absztrakció, mintha ott se volna. Húsa van, a lányok örömére formás hátsója, szép nagy micsodája, csontja is, de más aligha. Emberi kapcsolat? Az micsoda? Persze, neki olyanja sincs. Vedel, dolgozik egy nagy cégnél (hát, igen, a munkahely hipermodernitása is szimbolóma a lélek hiányának), de nagyjából annyi az egész, mint az Amerikai Psycho-ban: "Hé, tudod, hogy x-nyakkendőhöz milyen tű kell?" Sőt, még ennyi is. A szégyentelenben nem is számítanak a szavak. Mert ad 1. a tekintetek, a hangulat beszélnek 2. Brandon a szót, mint a megértés ősforrását a francba száműzi. Egyik jelenetben befekszik mellé a húga, Sissy. És így zavarja el, torka szakadtából üvöltve: "Húzz már innen a faszba! Takarodj!" Meg tényleg: szegény Brandon zabálja azt a francos kínai kaját, mint Michael Douglas a Játsz/ma elején a hamburgert, és ezzel az infantilis gömbölyded kishúgggal (kicsit olyan volt itt Carey Mulligan, mint Monique Van De Ven a Török gyümölcsben, csak ő nem ha meg agytumorban, hanem először elzavarják a halálba, aztán...) nem tud mit kezdeni egy magafajta élő hamu, semmi se jó, kémkedés, paranoia, "tököm tele van", miegymás, röviden: az ilyen embernek a hasonló vendég tényleg csak fájdalom a fenekében. Sissy egyébként remek kis katalizátor: a hírhedt New York, New York éneklés a bátyja érzelmeit tükrözi, fel is korbácsolja őt egy picit. De, vissza a testbeszédre: metrós jelenet. Brandon egy vörös hajú csajt stíröl. Néznek egymásra, majd amikor egyikük kapaszkodik (azt hiszem, a vörös lány), Brandon pontosan alá teszi a kezét. Utána a csaj megijed, elrohan a new york-i metró tömegébe, Brandon úgy üldözi őt, mint egy szexuális fenevad, aztán a nő eltűnt. Ez itt a Pokol: hagyj fel minden reménnyel, a főszereplő egyedül van a rengetegben. Na, és mi az utolsó jelenet? Brandon, miután rájött, hogy az élete helyrehozhatatlan, és a semmiben rohan, zokog az esőben (nota bene: a nagytotál, amikor valami dokknál a szürkeségben térdelve zokog, a film legjobb snittje, mindent elmond a karakterről), ugyanazzal a nővel találja szembe magát. De hiába. Itt úgy éreztem, Brandon-nak ez már nincs ínyére. Innen a cím: "Ez itt nem kijárat." Tudja, neki úgyszólván annyi. Hogy miért, ne kérdezzétek, mert nincs rá válasz. Annyi foszlányocska van, hogy ő és a húga nem rossz emberek, csak rossz helyről jöttek. Mondjuk, a Nagy Alma sem jobb, ugyanis minden üvegből, fémből van, az emberek nem élnek, csak vannak. Vagy: Brandon és egy munkatársnője, a színes bőrű Marianne összeülnek egy étteremben, hogy megismerjék egymást, aztán elválnak. Bemutatkozás, feszengéssel egybekötve, semmi igazi érzelem. Még menage a trois is van, ahogy a német mondja. Bőrből áll, csontból, zihálásből. Véletlenül sem kéjből vagy örömből. Elszemélytelenedés felsőfokon.
(Michael Fassbender-ről pedig most már a barlanglakó is tudhatja: neve van a szakmában. Ez élete eddigi legnagyobb alakítása. Az X-Men: Az elsők Magneto-jaként is kiváló volt, akkor azt mondtam, amit John McNaughton mondott Michael Rooker-ről a Henry castingja után: "Book this guy, he's gonna be a movie star." Az lett Michael Fasz... Akarom mondani Michael Fassbender is. Vállalja a következő McQueen-projektet, a Twelve Years a Slave-t is, a Prometheus című nagyon várt Alien-prequelben ő lesz az új Lance Henriksen, meg a Cormac McCarthy által írt The Counselor-ban is zűrös alak lesz.)
Steve McQueen (nem, nem Vin vagy Bullit), aki az Éhség című fiziológiai-exkrementális-költői ír szabadságharcos drámával már megkóstoltatta velünk a fájdalmat, most sem kíméli a nézőjét A szégyentelen című NC-17 (vannak intim testrészek, cigi, pia, káromkodás, ld. a Showgirls szupertetső szőke angyalát vagy Eva Green meztelenkedését az Álmodozókból) erotikus drámában ugyanis elénk vág egy embert, aki voltaképpen halott. Él, beszél, iszik, lélegzik, és nap, mint nap maszturbál (Lester Burnham 42 éves irodista "Ez a napom fénypontja." belső monológja megvan? Na, itt is, de most egy szemernyi iróniát sem véltem felfedezni.) vagy kefél, de amúgy rég vakvágányra futott az ipse. Fiziológia: csúf, exkrementalitás: van, de rút, költőiség: van, és nagyon megkapó, bár a hős nyomora mindenre rányomja a bélyegét. Ő is yuppie, mint Bateman abban a híres botránykönyvben. Már a film eleje tudatja velünk, hogy itt nincs minden rendben, sőt. Egy steril, kék paplanban hever kifejezéstelen arccal, a lakása szintén hideg, mindent fehérség vagy a fém szürkesége ural: formálhatatlan, kiüresedett, érzelemmentes az egész. Csak járkál fel-alá a kéjgliben, a rendező meg dokumentálja: "Látjátok, így él, nincs élete, csak megy, mert kb. ennyit tud, plusz vizel, stb., utána a nagy posvány van." McQueen nem hagyta otthon a 4 évvel ezelőtti tortúrafilm vizualitását: a valóság recés, durva vonásai ötvöződnek a szenzuális atmoszférával. (A zenét nem egyszer bravúrosan használja.) A bárok is "csak" helyszínek, nincs bennük semmi, ami feldobna, a személyzet, a vendégek sem, hiába önt el mindent az aranyszínű fényképezés, tudjuk: Brandon (ja, igen, így hívják Fassbender karakterét) az érzelmi epicentrum mindenütt, és mint ilyen, a nullánál is kevesebb. Tudja ezt ő is, szorong is miatta, felemészti az önmaga iránti szégyen, önutálat: vágyat akar birtokolni, a Tökéleteset, a Gyönyörét, de nem képes rá. Rejszol, szerelmeskedik minden nap, de az ejakuláció nem pottyantja ölébe a nagy őt. Csak futó kalandjai vannak, jönnek és mennek a nők, belőle is elmegy a testnedv meg a lélekdarab, zsákutcában van. A film vizualitása tehát kiváló: hiába az impresszionista színkavalkád, antihősünk belső legüres terét ez sem tudja feltölteni. Jöhet vörös, kék, bármi, a hősünk nem él. Csak egy absztrakció, mintha ott se volna. Húsa van, a lányok örömére formás hátsója, szép nagy micsodája, csontja is, de más aligha. Emberi kapcsolat? Az micsoda? Persze, neki olyanja sincs. Vedel, dolgozik egy nagy cégnél (hát, igen, a munkahely hipermodernitása is szimbolóma a lélek hiányának), de nagyjából annyi az egész, mint az Amerikai Psycho-ban: "Hé, tudod, hogy x-nyakkendőhöz milyen tű kell?" Sőt, még ennyi is. A szégyentelenben nem is számítanak a szavak. Mert ad 1. a tekintetek, a hangulat beszélnek 2. Brandon a szót, mint a megértés ősforrását a francba száműzi. Egyik jelenetben befekszik mellé a húga, Sissy. És így zavarja el, torka szakadtából üvöltve: "Húzz már innen a faszba! Takarodj!" Meg tényleg: szegény Brandon zabálja azt a francos kínai kaját, mint Michael Douglas a Játsz/ma elején a hamburgert, és ezzel az infantilis gömbölyded kishúgggal (kicsit olyan volt itt Carey Mulligan, mint Monique Van De Ven a Török gyümölcsben, csak ő nem ha meg agytumorban, hanem először elzavarják a halálba, aztán...) nem tud mit kezdeni egy magafajta élő hamu, semmi se jó, kémkedés, paranoia, "tököm tele van", miegymás, röviden: az ilyen embernek a hasonló vendég tényleg csak fájdalom a fenekében. Sissy egyébként remek kis katalizátor: a hírhedt New York, New York éneklés a bátyja érzelmeit tükrözi, fel is korbácsolja őt egy picit. De, vissza a testbeszédre: metrós jelenet. Brandon egy vörös hajú csajt stíröl. Néznek egymásra, majd amikor egyikük kapaszkodik (azt hiszem, a vörös lány), Brandon pontosan alá teszi a kezét. Utána a csaj megijed, elrohan a new york-i metró tömegébe, Brandon úgy üldözi őt, mint egy szexuális fenevad, aztán a nő eltűnt. Ez itt a Pokol: hagyj fel minden reménnyel, a főszereplő egyedül van a rengetegben. Na, és mi az utolsó jelenet? Brandon, miután rájött, hogy az élete helyrehozhatatlan, és a semmiben rohan, zokog az esőben (nota bene: a nagytotál, amikor valami dokknál a szürkeségben térdelve zokog, a film legjobb snittje, mindent elmond a karakterről), ugyanazzal a nővel találja szembe magát. De hiába. Itt úgy éreztem, Brandon-nak ez már nincs ínyére. Innen a cím: "Ez itt nem kijárat." Tudja, neki úgyszólván annyi. Hogy miért, ne kérdezzétek, mert nincs rá válasz. Annyi foszlányocska van, hogy ő és a húga nem rossz emberek, csak rossz helyről jöttek. Mondjuk, a Nagy Alma sem jobb, ugyanis minden üvegből, fémből van, az emberek nem élnek, csak vannak. Vagy: Brandon és egy munkatársnője, a színes bőrű Marianne összeülnek egy étteremben, hogy megismerjék egymást, aztán elválnak. Bemutatkozás, feszengéssel egybekötve, semmi igazi érzelem. Még menage a trois is van, ahogy a német mondja. Bőrből áll, csontból, zihálásből. Véletlenül sem kéjből vagy örömből. Elszemélytelenedés felsőfokon.
(Michael Fassbender-ről pedig most már a barlanglakó is tudhatja: neve van a szakmában. Ez élete eddigi legnagyobb alakítása. Az X-Men: Az elsők Magneto-jaként is kiváló volt, akkor azt mondtam, amit John McNaughton mondott Michael Rooker-ről a Henry castingja után: "Book this guy, he's gonna be a movie star." Az lett Michael Fasz... Akarom mondani Michael Fassbender is. Vállalja a következő McQueen-projektet, a Twelve Years a Slave-t is, a Prometheus című nagyon várt Alien-prequelben ő lesz az új Lance Henriksen, meg a Cormac McCarthy által írt The Counselor-ban is zűrös alak lesz.)
