Pótoltam egy viszonylag régi adósságomat: Az éhséget Tony Scottól, amely ugyebár vámpírfilm. És rettenetesen alulértékelt. Zseniális kultuszmű. Ridley öccse ekkor még tudta, hogyan kell ízlésesen bánni a hatáskeltő eszközökkel, és ráadásul ez volt az első nagyjátékfilmje, abszolút elemében is érezte magát. Lebegő függönyök, impresszionista, tollpihe könnyedségű snittek, intenzív és gyakran nyomasztó zenehasználat, kiváló színezés - itt elsősorban a kék élvez dominanciát. Valódi audiovizuális orgia ez, amelyben mindannyiunk szerencsére nincs föld alá temetve a lényeg, vagyis az emocionális töltet. Az éhség ugyanis kőkemény vérszívómelodráma/ horror, amely ügyesen vált egyik cselekményszálból a másikba, egy arisztokratikus vámpír-nagyasszony és mumifikálódó szeretőjének melodrámájából a sznob vérszívóúrnő és új kiszemeltje véres, erotikus, zabolátlan se veled, se nélküled kapcsolatába. Elsősorban a képeivel mesél, és azt remekül is teszi, ugyanakkor nem vall kudarcot a halkan elmondott szerelmetes-tragikus szentenciák citálásában sem. Jobbnál jobb képek sorjáznak a nyitó Bauhaus-koncerttől kezdve (Bela Lugosi's Dead) a finálé kriptahangulatú gótikus horror-imitációjáig. Hát, igen, Tony apánk ekkor még nem volt a Bruckheimer-producéria sokadik arctalan munkása, aki egyedül csak ipari barnába vagy szépiába öltöztethette a nyolcvanas évek akciómozijait, és még A tűzben edzett férfi őrült iramú képi ámokfutása is messze van - noha a Denzel Washington főszereplésével készült akciódús megváltástörténet mocskosul jóra sikeredett klasszikus, egyáltalán nem öncélú látványvilággal. Az éhség azonban lassan hömpölyögő szerelmi dráma, ami nyugodt tempójával cserkészi be az érzékeinket. Az első felvonásban Miriam, az ősöreg egyiptomi vámpírnő (Catherine Deneuve) és szerelme, John (David Bowie) romantikáját kísérik a légies melódiák, vágások, ugyanilyen felkavaró a gótikus rémtörténetek szellemében filmre vitt fejezetzárlat, amiben John a pincébe jut, koporsóba záratik, Miriam régi szerelmei mellé. A második felvonásban a függőség kerül terítékre, és az öregedéskutató dokinő, Sarah (Susan Sarandon) passiója látható: Miriam teljesen a bűvkörébe vonja, nem tud szabadulni a hatása alól, amely egy rohadt merész leszbikus szexjelenetben kulminálódik. Aztán a mi Sarah-nk lépne tovább, de egyrészt a vámpír-primadonna iránt érzett románca, és persze a vérszomj teljesen fogylul ejtette. Függő lett, abban az értelemben is, hogy a luxuslakásban, ami új szerelméé (külön poén, hogy az orvosnőnek van barátja, akit profán módon egy nőre cserél, de rájövünk, Miriamnak voltak női ágyasai is), vonaglik, mint egy narkós, kiveri a hideg veríték, fázik, pólóban és bugyiban forgolódik, véres lesz a ruhája, meg izzad, mint a ló. Valóságos naturalizmus örökítődik meg az ő puszta testében, gyökeres ellentétben a luxuskéró műtárgyaival, letisztultságával. Végül Sarah nem bírja tovább, öngyilkos lesz... Látszólag. Merthogy tovább él, és a gonoszág nem pusztul el: ő is felviszi a saját lakására a szépséges fiúkat és lányukat, hadd dugjon velük és hadd éljen velük örökkön-örökké. Miriam nevű "exe" meg bűnhődjön csak.
Számomra ez sokkal ütősebb vámpírtörténet, mint a csaknem hasonló témát felölő Interjú a vámpírral: sokkal intenzívebb élmény, a lassúsága megbabonáz, a videoklip-esztétikát és a klasszikus horror-képiséget egybegyúró képi világ  nem hagyott hidegen, meg az olyan apróságok sem, amikor Sarah ellenállna, de nem tud, a fürdőző lányokban meztelenül úszkáló vámpír-szeretők extatikus képét látja, nem múló szexuális vonzalmát erősítendő, az sem, amikor Miriam és Sarah szexjelenetét vörösvérsejtekről készült asszociatív montázs szakítja meg, az is remek, amikor az ösztönvezérelt csajszex egy kettévágott véres hús snittjével végződik, és arról is lehet ódákat zengeni, amikor Tony Scott kölcsönveszi Nicolas Roeg cross cutting-ját, hogy így hozza közelebb az addig tudományos kutatásokat végző Sarah-t és a nagyvilági Miriam-ot. Itt a doktornő steril, fémes laboratóriumi közege nemcsak ellenpontja a vámpírpár fényűző lakásának, de érezzük: találkozni fognak, életük gyökeresen meg is változik utána. Ezt kommunikálja a vágás, Az éhség filmnyelve. Még egyszer mondom, elképesztően intenzív, festői élmény ez a vámpírmelodráma/ szexfilm, ékes bizonyítéka annak, hogy Tony Scott mennyire kiválóan tud amúgy bánni a vizualitással. Kár, hogy az első filmjével megalkotta pályája legjobbját, aztán már csak A tűzben edzett férfiben okozott kellemes perceket, 21 évvel később. Közben és azóta is: maximum korrekt iparosmunkák, jellegtelen és nem igazán beszédes formavilággal.