Követem az Oscar-gálát. Most éppen a Legjobb idegen nyelvű film kategórián töprengtem kicsit. Nem láttam mind az öt nominált filmet. (Bevallom, nem mindegyik érdekel.) Csak kettőt: a Bullhead című belga karakterdrámát, ami engem sokban emlékeztetett a tavalyi Titanicon futott Vadállatra. Jó film volt, dühös, maszkulin, pusztító erejű, egy sebzett állatra emlékeztető, tulajdonképpen élet nélküli hőssel. És persze, láttam a Nader és Simin-t is. Mert a reputációja miatt egyszerűen muszáj volt. Percekkel ezelőtt fejeztem be.

Hát, azt kell mondanom, totálisan rászolgált minden díjra. Abszolút életszagú, olyan sztori ez, ami bárhol, bármikor és bárkivel megeshet. Nincsenek idealizálva a szereplők, érezni a csador feketeségét és takarását, látni a polgári miliő falán esett repedések, szorongatnak a falak, épp úgy, ahogy a főszereplők huzavonája. Tökéletes esszenciája az iráni gondolkodásmódnak, érzületnek, etikai hagyománynak, ugyanakkor meg hatalmas csel és persze, drabálisan okos húzás, hogy az Egy elválás története nem ragad meg saját szűken vett, lokális közegében, és a benne leképzett problémákra bármelyik átlagember ráismerhet kortól, kultúrától, szociális helyzettől függetlenül. Semmi papíríz, minden mondat úgy hangzik el, ahogy a valóságban is elhangzana az én lakásomban vagy a tiédben, netán mellettünk, amikor elhaladunk valaki mellett az utcán. Kiváló moralitásjáték is, noha az erkölcsiséggel természetesen nem játszadozik senki, az éles drámai határhelyzetek révén válik jogossá ez a kifejezés. Akadályokba ütköző figurákat nézhetünk 2 teljes órán keresztül: Ki a hibás?, Mi történt?, Ki mondott igazat? stb. Ezek a film a kulcsszavai: lelkiismeret, önzetlenség, igazság, morál. Persze, egyik sem szimpla tantétel. Mindegyik fogalomnak feltárul egy újabb rétege, kételyek követnek kételyeket, és mivel a mi életünk sem bonyolódik másképp, mind a főszereplő teheráni házaspár, mind a náluk házvezetőnőként dolgozó vallásos asszonnyal és az ő férjével is tudunk azonosulni. Mondhatom, minden egész eltörött, mindenki gyarló: indulatos, nem mond el mindent, a cselekményt indító nagypapa Alzheimer-kóros, állapota rögvest fel is veti, vele maradjunk-e (az apa, Nader döntése ez) vagy ne éljünk nyomás alatt, és a lányunk jövője érdekében költözzünk (Simin, az anyuka van ezen az állásponton). Nekem az volt a "kedvencem", amikor a költözés-huzavona egyszercsak másodrendű lesz, és hirtelen, de csöppet sem logikátlanul egy perpatvar részletei uralják el a játékidőt. Még érdekesebbnek találtam, hogy jó pár drámai ellipszis van benne, hogy a morál kérdésköre még húsba vágóbban hasson. És hat. Fájdalmasan. Majd a film utolsó perceihez érünk, ott vagyunk megint, ahol a nyitó képsorok megszakadtak: apa és anya válnak. Köztük áll a 11 éves kislány....
Majd cliffhanger, nyitott befejezés. Brutális erővel hat. Kistotál: apa és anya egymással szemben ülnek, Simin, a mama kissé feljebb van a képmezőn, mint a férje. Közöttük a folyosó húzódik a végtelenbe, amin iráni polgárok járnak-kelnek. Zajlik az életük. Valaki másoké viszont fordulóponthoz érkezett. Ám nem tudjuk meg soha, mit tartogat számukra a sors. Katartikus. Szomorú. Kitűnő.