Mellőzték Az élet fáját. Pedig... 

Ez a legjobb film a gyászmunkáról, amit valaha láttam - valamint fény derül arra is belőle, hogy az evolucionista szemlélet és a hit összebékítése a nőben, az anyában (az anyaméhben) a priori megtörténik (a hit a magzat felnövekedésével, a gyermekneveléssel összefér), és hogy a gyászmise Lacrimosa tétele alatt az ősbumm és az elemek gyűrkőzése (halál lesz-e ebből vagy élet) a legjobb metafora a hit megroggyanására és a dühre. Illetve arra, hogy a hamuból új sarjad - nem csak a hamu marad.

És ez a legjobb pasifilm is. Egy lány nem így nő fel, az Elektra-szindrómásoknak puszta konstrukció az Ödipusz-konfliktus, olyan titok, amit egész életen át fejtünk, és csak elbeszélésekből ismerünk.

Ez a pasi (Penn) csak az anyának szegezett kérdésből (ő hogy tudta feldolgozni? t. i. a 19 éves fiúgyermek - Penn karakterének testvéröccse öngyilkosságát - a halálnem titka ott van: az apa, Pitt karaktere bűntudatosan emlékszik: a gyermek saját maga ellen emelt kezet a lapozáskor) érthette meg, hogy hogy nőtt fel és miért nem kell bűntudatot éreznie tovább már.

Az anyának szegezett kérdés egy belső, visszaemlékező, élményfeldolgozó, megértő út kulcsmotívuma: az anya könnye, a Lacrimosa, a séta az erdőben, az őskezdet felidézése és összeharagítása az elhagyatottság érzésével, a megcsalatottság érzésével, a dühvel, a gyásszal, a végső harag napjával - és az anya egyszerű jelenléte - a megtermékenyülés és a szeretet, az a priori szeretet, az egyenlő mértékű szeretet - utat nyit. Hogy a fiú gyermek, ha későn is, de megláthassa, hogy nem kell többé választani sem evolúció és hit, sem apa és anya, sem élet és halál között. Hogy nem követett el bűnt.

A gyermekkor felidézése semmi fifikával nem fedi el magát - egyenes, mint a nyíl, szigorúan halad és sűrítve a lényeges pontokat érintve - az apa meggyűlölése, az anya iránti áhitat, a testvérféltékenység,a többi nő felfedezése, az apa aránti együttérzés, a testvérszeretet, ebben nincs semmi újszerű. leginkább a megélt élmény megfogalmazásának univerzálisan szubjektív módja.

Amúgy Malick humorérzéke is lenyűgöző: mikor az összes értelmezés elébe vágva beleszövi: szubjektív nézőpont, tudod, mi az?

Emellett köszönet a magyar feliratokért is - ez szép volt nagyon, mindenestül, pedig elképesztő feladat lehetett.

Malick látása pedig elképesztő, és nem csak Lubezki kameráját dicsérem, mert az operatőr a rendező vízióját valósítja meg - nem úgy szubjektív, hogy ide-oda helyezi a kamerát, hanem úgy, hogy úgy láttatja a dolgokat, ahogyan az ember látja - átszőve érzésekkel, vágyakkal, emlékekkel. A por a szobában vagy a függönyön áttetsző fény mindenki közös emléke lehet, de a metropolis látványában megnyilvánuló szubjektiv jelenlét már valami univerzális élményközlésre hívja fel a figyelmet (nekem ilyen élményem nincs) - olyanra, amit sosem kellett megtapasztalnunk,mégis felismerünk.

És az ihletett, átlényegített természet nyer - Penn keze a füvön jelzi a keresést, a fellegek az üvegfelület tükröződésében a rátalálást.

Egy család képes a végén elengedni halottját. Az anya képes elengedni halottját. Az anya képes új életre kelteni a férfiakat maga körül. A nő képes erre. Penn új életre születik - a Requiem újra felcsendül, Penn új életre hal. Nem az apjával volt konfliktusa, azt rég lezárta, akkor mikor látta sebezhetőnek. Regresszív bűntudata volt. Most fellélegezhet. Talán a városi környezet is mint életető természet veheti körül.