Többször is elhangzanak olyan megjegyzések, miszerint Hollywood öreg Movie Brat-jei már koránt sem olyan vad gyerekek, mint régen. Brian De Palma összességében egy mocsokjó vizuális stiliszta és elbeszélőzsonglőr, ám főműveit a nyolcvanas évek első felében alkotta zsinórban (persze, a Carrie se kutyaól). Coppola öregemberes nyugodtsággal forgatja lírai drámáit (Youth Without Youth, Tetro - noha ezekről megoszlanak a vélemények), esetleg legutóbb a Twixt című Poe-beütésű álomthrillert, de amúgy jól el van Napa Valley-ben, pénzt meg végképp nem akar keresni a filmjeivel, keres ő a borászkodással. Spielberg régen nem önmaga, még, ha a kétezres években voltak is jó filmjei (a München óta leállás van nála), Milius eltűnt, Lucas ugyanazt a franchise újítja fel ki tudja, hányadjára, Cimino egomániája oda vezetett, hogy vadnuygati látomása stúdiót döntött romba, állítólag a mindenkori elmeállapota is veszélyben van, és azóta csak bérrendező... Lehetne, ha '96 óta bármit is dirigált volna. Terrence Malick egy filozófus, esztéta, celluloid-zseni, ám nagy ívben tojik pályatársai könvencióira, ő teljesen másképp, de totál felvillanyoz a filmverseivel, minden értelemben. Aki a tömegigény és a művészi ambíciók között hidat tudott verni: Martin Scorsese. Bízzatok benne, ő filmművész. Ezt csinálja lassan 40 éve. :)
Az Aljas utcák óta többnyire őt igazán érdeklő témákba ártja bele magát, és amikor elkövet egy-két baklövést (A tégla, Aviátor), akkor is találsz tőle jól sikerült ún. konfekciófilmeket (Cape Fear 1991-ből, Viharsziget), amiket még így is felruház a saját vizuális ötletbörzéjével. Meg a tartalmukkal sincs baj. Legalább 1973 óta írja a filmtörténetet. A Taxisofőr messze a legjobb filmje, a magányos emberekről szóló pszichodrámák kikezdhetetlen mérföldköve - még abból az időből, amikor nagy stúdió, a Columbia tudott egy hihetetlenül pokoli karakterdráma mögé állni. A Dühöngő bika kb. hasonlót üt, Jake LaMottástól. Volt neki előtte egy New York, New York-ja is (egyebek között, persze), ami a '40-es évek színpompás, grandiózus mozijait idézte. Igaz, az öreg Marty ebbe aztán úgy belebukott anyagilag is, meg kritikailag is, hogy évekig nyomta magába a kokaint, csaknem "ciminózás" lett a vége ennek is. Lehet, ám még így is tett egy filmtörténelmi széljegyzetet: "Tudjátok, engem az édesanyám elvitt moziba, a Duel in the Sun-t és A vörös cipellőket tíz éves korom előtt láttam, bele is habarodtam ebbe a színpompás tündéri táncbirodalomba, a melodrámába." A modernista filmeket is habzsolta, Jancsóról ugyanúgy megvan a véleménye, mint Bergman-ról vagy Antonioni-ról, vagy korábbról, az olasz neorealistákról, még előttük (is) hódoló filmsorozatot is finanszírozott, amikor sztárrendezőként megtehette. Különben meg mindent imád, legalább annyira lelkes és annyira moziőrült ő is, mint QT. Ha odaállnék elé, és megkérdezném, tudja-e, kicsoda Víctor Erice vagy mondjuk Michael Haneke, biztos tudná. Vagy, hogy szerette-e Nicolas Winding Refn filmjeit? Szereti. :) Nem lepődök meg, ha Diop Mambéty filmjeit is szélesebb közönség elé vitte.
Rengeteg filmstílust idézett meg az idén 70 éves Marty, posztmodernt, klasszikust, bármilyet. Most a 3D-őrület került sorra. Előre jelzem: a Hugo zseniális élmény, ízig-vérig mozivarázs. Az a Scorsese rendezte, akinél Travis Bickle megkattant és akinél Tommy De Vito a mama konyhakésével döfködött agyon egy régi riválist. (Nyugi, Nóra, szállítom a filmről írt kritikát, de ezt még egyszer látnom kell, mert 1. überfasza 2. kell hozzá a 3D, ide tényleg kell, ez nem az Avatar, horribile dictu, a Féktelen harag) Kis perverzióm volt, miközben a filmet néztem, de nyugi, én nem vagyok James Graham Ballard, nyugis kis kalandozás volt. Miközben láttam a filmben Hugo-t és a kis Isabelle-t, miközben a film történetéről olvasnak, eszembe jutott, hogy a fenébe is, ilyen lenne a Vérveszteség videotékása és ugyanezen film büféscsaja, ha gyerekek lennének, és akkor találkoznának. A leleményes Hugo-ban ugyanis a címszereplő kisfiú mozifüggő, míg a lány könyvmoly, imádja pl. Lewis Carrol-t meg Stevenson-t. Amit itt tesz Marty apánk, az a következő: látszólag beadja a derekát a térhatásos hóbortnak, ám valójában nagyon is helyén van az esze, hát, még a szíve, különösen a lelke. Azt gondolja: "Oké, itt van ez a csodabalzsam, de akkor már hadd feljesszem tökélyre." Felelevenítem a film korai szakaszát, életre keltem azt a térben is, és nem feledem, hogy a családi film megszólít mindenkit: gyerekeket, apát, anyát, öreget. És A leleményes Hugo meg is teszi: a mozi egy orvosság abban a filmben. Leülsz benne A vonat érkezése elé, és azon kapod magad, hogy meghökkensz, mert tényleg azt hiszed, el fog ütni a lokomotív. Találkozol a fiktív filmkritikussal, René Tabard-ral, és ugyanolyan gyerek vagy, mint ő volt, amikor belépett Mélies stúdiójába. Általa a filmtörténész szakma is olyan, mint álmodban. Csodálatos. Az egész film csodálatos. A színei olyanok, mintha rád szakadna a világ összes szivárványa, édességboltja, kifestője, olajfestménye, legtökéletesebb 3D-je. 
Kb. úgy hangzana a fenti ömlengés szóban, mintha egy Scorsese-interjút hallgatnál. Hadarok, mint az állat. Mert így jó. Mert a Hugo kihozza az emberből. Aki nagyjából kapisgálja, mi az a mozivarázs, abból ki is hozza. Újabb bravúr. A szintén tökéletes A némafilmes után újra. Nekem meg már csak a Final Cut-ot kellene látnom...