John Woo A bérgyilkos című kultmozija az egyik überkedvenc filmem. Így van ezzel még sok mozibuzi szerte a világon, a nagy nevű polihisztorok közül pedig Tarantino, Rodriguez, Besson, Johnnie To (Fulltime Killer, Száműzöttek) vagy épp Erik Van Looy (Az Alzheimer-ügy) nyála csöppen el, ha a filmre gondol. Ez nem is véletlen: 1989-ben megkaptuk a heroic bloodshedek legjavát, nemcsak a nők sírtak, de a férfiak is, a lassított akciójelenetek iskolát teremtettek, a templomos végjelenetet máig előszeretettel említik, és van vaskos drámaiság is, a hősöknek nincs barátjuk, nincs szerelmük, mert a végzet szele elsodorja őket egymástól a rút Hongkongban.
Walter Hill, akit kispados művészkedései ellenére sem bírok eléggé dicsérni (így vagyok a korai szakaszát élő John Flynn-nel is, aki A társaságot és a Rolling Thundert készítette) 1992. április 6.-i keltezéssel megírta a The Killer remake-jének forgatókönyvét a TriStar Pictures megbízásából - az irkálmányba Hill régi fegyvertársa, David Giler is besegített. Húsz évvel ezelőtt Richard Gere, a remake-sztár (Zsebtolvaj - Amerikai dzsigoló, Martin Guerre visszatérése - Sommersby, Hacsi - Hachi, a leghűségesebb barát) játszotta volna a galamblelkű címszereplőt, Jeff-et, míg Denzel Washington-ra írták a munkaalkoholista FBI-ügynök, Ronald Lee szerepét. Tulajdonképpen nyugodtan a dolgok közepébe vághatok, és nyugodtan írhatom: ez lett volna az amerikai újracsinálmány legnagyobb hibája, persze, ha végül tényleg zöld utat kap. A The Killer - aminek a stúdió később a Hong Kong címet kívánta adni - ugyanis ott hasal el emberesen, hogy nem a szigetország nehéz sorsú embereit mintázza meg akciófilmes kelléktárával, hanem azt ábrázolja, hogy egy kívülálló, vagyis amerikaiak hogyan látják azt a kis szigetet. Mi ezzel a probléma? Hát, kérem alásan az, hogy ez a megkötés eleve predesztinálja, hogy semmi köze nincs az irománynak a hongkongi klasszikus baljós hangütéséhez, itt kérem tökös amerikai hősök fognak győzni, mert a hollywoodi törzsközönség erre vevő, mióta világ a világ. És hopp lá, közhely vagy sem, a kézirat pontosan ezt hajtja végre: fantáziatlan, megalkvó, happy end-es. Én speciel pislogtam tizet, amikor Jeff azt mondja a kényszerből mellé csapódott Lee-nek a végső harc előtt: "Beleszerettem Jenny-be, mióta megvakítottam. Azóta nem akarok meghalni. Jobban akarok élni, mint eddig bármikor." Emlékezzünk, mit is mondott ugyanekkor Chow Yun-Fat legendás antihőse: "Ha nem élném túl az éjszakát, vetesd ki a szaruhártyáimat, operáltasd meg velük Jennie-t, és a pénzemből küldd őt külföldre. Ez életem legtisztességesebb döntése. Ne tartsd vissza! Segíts, kérlek!" Tetszik érezni a különbséget? Az egyikben a hős önfeláldozó, a másikban csúnyán szólva beszari. Varró Attila is megmondta, és tökre igaza van: ha egy hongkongi bűndrámában, amiben zord véget látsz, azt az amerikai elvárásoknak megfelelően szebbre hangolják, a hős győz, és kész. Ámde emberek, A  bérgyilkos attól nőtt bőven az átlagos akciófilmek fölé, hogy meglépte a szomorú befejezést, skizofrén, önmaguktól is elidegendett hősalakokat mozgatott, és műfaji filmként elmondta, miképp cseszte szét Hongkongot az, hogy a határain belül mindenki megöl mindenkit, szomorú a nép, örülj, ha túléled. Benne is van az akkoriban szárnyra kapott ottani zsánerirányzat nevében: Hongkong Noir, vagyis ne számíts örömre! Kritika 1-es pont, vége.
Jöjjön a következő szarvashiba. Az, ami talán még fontosabb, és ezerrel meg is ásta volna a jövendő remake sírját. Jeff, a gyilkos és Lee, a szövetségi ügynök között ugyanis negyedannyira sem erős/ érzelmes a viszony, mint John Woo filmjében. Egyszerűen csak összeállnak, mert ugye, közös az ellenség, dobálják egymásnak a fegyvereket, mert így segít a jó katona a másikon. Jó, hát, láttunk volna Hill-től egy A 13-as rendőrőrs ostromára vagy akár a Rio Bravo-ra hajazó ostromwestern-ostromakciófilm zárlatot (amiben fehér galambok helyett énekesmadarak repültek volna ki a kalitkáikból), csakhogy a szöveg kreátora sehogy nem képes érzékeltetni, hogy ez a két, a törvényes ellentétes oldalain álló fickó rokonlélek, mindketten helyüket nem lelve vándorolnak napról napra... Összeállnak. Mert csak. Nincs bromance, nincs guy cry, nincs melodráma, nincs férfibarátság. Valami buddy-dramaturgia van, leszámítva, hogy Walter Hill a két férfi szövetségét most nem töltötte meg annyi humorral, mint a 48 óra két részében vagy a Vörös zsaruban. Bezzeg Jeff és Jenny Kwan (Igen, ez lett volna az amerikai film bárénekesnőjének neve.) imádják egymást. Dugnak, mint a nyuszik, láttuk volna Richard Gere izmos hátát és seggét, meg a női főszereplő formás melleit és modellfenekét. Mert a nyugati közönségnek a szájába kell rágni: "Tudjátok, fickófik, ezek a nénik és bácsik NAGYON szeretik egymást, ezért fekszenek le egymással." Hm. Az eredeti filmben Chow Yun-Fat és Sally Yeh, híres popénekesnő egyszer sem csókolóztak, mégis ezerszer jobban átéreztem, mennyire izzadja azt a vért a gyilkos, hogy segítsen a barátnőjén. Az sem igazán jött be, ahogy a lamúrjuk megszületését papírra vetette az öreg Walter. Jenny először nagyon pesszimista, olyannyira, hogy még a pasiját is kidobta nagy bánatában. Majd találkozik Richard Gere-rel, és hirtelen olyan mondatok hagyják el a szájukat, mint, "Nagyon szeretlek." "Szeretném jobban megismerni." és társai. Jó, a hongkongi remekmű is kb. így boronálta el a dolgokat, de abban volt valami meseszerű, mintha egy musical-t néztél volna, mínusz a hosszú táncos-dalos betétek. Olyan volt kicsit, mint nemrég a Drive-ban az autózás délután Carey Mulligannel és a kisfiával. Az amerikai filmben semmilyen nem lett volna, csakis jellegtelen. Ja, majd elfelejtettem: ha amerikai remake-ről van szó, fokozni is kell. Hát, van fokozás: Jenny például hiába vakult meg az elején Jeff srapneljétől, a többi érzékszerve felerősödött, így Daredevil-esen látja a férfit. Mi??? Másik: a bérgyilkos fehér, a titkosügynök fekete. Mert ez így volt Nick Nolte-val és Eddie Murphy-vel. Meg így könnyebb beazonosítani őket. Aztán: mivel Hongkongban járunk, kell az egzotikum, ütős kis totálok a Lantau-hegyről, meg az elmaradhatatlan buddhista monostor, ahol az utolsó leszámolás van, mert tudjátok, ez Ázsia, itt nem a kereszténységre asszociál az ember. Azt mondjuk nem értem, hogy ha már előírásszerűen fokozni kell a látványelemeket, miért olyan rohadt összecsapottan van megírva a remake fináléja...
A főgonosz egyszerűen fabatkát sem ér. Kb. ugyanazért, amiért a főhősök sem működnek. Mert ő sem azt mutatta volna meg az elvetemült gonoszságával, hogy ő Hongkong egy veszélyes őrültje, hanem azt, hogy nyugati, aki nyugati szemmel néz Távol-Keletre. Simon Payne-nek hívták volna, ő lett volna a Triádok vezére, csak, hogy el ne feledjük: 1992-őt írunk, Hongkong még brit koronagyarmat, ez az ember meg az elnyomást hivatott jelképezni. (Mikor Jeff-et elárulja a barátja, a gyilkos kb. a nézővel osztozik az értetlenségben: "A Triádok vezére angol származású???) Ahogy Walter Hill írja, "his room is actually more England than England", annyira ki van dekorálva viktoriánus trófeákkal. De, hát, ez hiba, kapásból rá lehet jönni, hogy ő is csak egy nyugati karakter, aki egy valójában totál amerikai sztori totál sablonos rosszembere. Persze, próbálna visszafogottságában félelmetes lenni, amikor szétkaszabolja egy pengével Jeff legjobb cimborájának felsőtestét, de az kevés. Amúgy a Hongkong(ba helyezett) rendőrfőnök, Rogers is brit, a főhős nyakára küldött kínai bérgyilkos bőven a finálé előtt szitává lövettetik, Jenny pedig anyaszült meztelenül ugrik ki az ágyából, mikor Lee ügynök megzavarja az ő és Jeff etyepetyéjét. És pucéran szegez fegyvert a színés bőrű törvényszolgára. Ilyen ínyencségek is vannak. Viszont a lényeg nagyon nem stimmel, a szereplők marhára érdektelenek, még az akciójelenetek is azok, és semmi jelentősége nincs annak, hogy a cselekmény Hongkongban bonyolódik. Akárhol játszódhatna.
Formavilág: mint írtam, kaptunk volna szép totálokat, a Lantau-hegyet, buddhista humbugot, és Jenny szomorú dala blues-os hangszereléssel varázsolta el a nézőt. Na, ennek a hangzásvilágnak örülni tudtam volna, mivel most, hogy láttam Az utolsó emberig-et, Ry Cooder tuti, hogy kiváló, atmoszferikus melódiákat komponál. Az operatőr (én Matthew F. Leonetti-ben, de még inkább Lloyd Ahern-ben gondolkodtam volna) bravúros áttűnéseket hozott volna össze, meg biztos megőrizte volna az eredeti film meleg színeit. Ha más nem is, ez talán levett volna mindenkit a lábáról.  A többi nem. Hirtelen merült fel bennem, de azért leírom: Jenny szerepére én Maggie Cheung-ot képzeltem el, mert emlékeztem, milyen gyönyörű az Ahogy peregnek a könnyek című Wong Kar Wai-tökéletességben. Simon Payne brit származású negatív főhős... Hát, így "tojok az egészre" mentalitással: Alan Rickman. Ordas nagy sablon pont őt említeni, de mondom, tojok rá, ő hiába lett volna itt főgonosz, a manuszkript szerint olyan, mint ott se lenne. Ez meg olyan, amikor a dum-dum töltény átmegy egy ember szívén. Végzetes. Végezetes alkotói hiba.
No, emberek, örüljünk, hogy A bérgyilkos nem jutott A bérgyilkosnő című Nikita-klón sorsára, de féljünk, mert Hollywood még mindig nem tett le arról, hogy remake készüljön a sztoriból. 3D-ben, mert ma ez a módi. Valami dél-koreai sráccal, aki South Central-ban győzi le a rosszfiúkat. De a legrosszabb: Woo is részt vesz benne producerként, hadd gyalázza meg a filmet, amit ő maga a legnagyobb kedvencének tart. Nem kellene, de én hiába kérem meg, sajnos, nem hall engem. Mindegy. Nézzétek meg inkább az eredeti filmet. 23 éves lesz, de sok akciófilm csak jelenthet neki.