Amíg a blogbuster férfi írói dán dogok nyakát vakargatják, addig jön itt egy kis súgó frankofón filmnapok-ügyben, nevezetesen a Bordélyház,a  Polisse, A némafilmes és A legszebb dolog lesz gyors és szűk keresztmetszetünk tárgya.

A Polisse esetében ne tévesszen meg senkit a film rövid leírása: nem krimiről van szó, és nincsen benne várben ázó gyilkossági helyszín egy sem. 

A Bordélyházat eredetileg meg sem akartam nézni, és miközben néztem, a több, mint kettő órás játékidőn keresztül is szorongató, gyakran egészen borzalmas élmény volt a vászonnal szemben, helyhez szegezve ülni. Nem is ment végig nyitott szemmel, így a film egyik kulcsmomentumát voltaképpp nem is láttam egyszer sem (pedig kóstolgatott a flashbackekkel és időfelbontással is megspékelt elbeszélés). De talán még rettentőbb volt abban a formában, ahogy elképzeltem, és így elérte hatását. Nem volt tehát kellemes élmény megtekintenia  filmet, és senkinek nem is javasolnám, akit a.) zavar a meztelenség b.) zavar a konstans pszichés és érzelmi, valamint nem ritkán szexuális kiszolgáltatottság c.) zavar a brutalitás, pontosabban a brutális játék azzal, hogy mikor mutatja meg, megmutatja-e egyáltalán a film az egyetlen brutális tettet d.) aki nem bírja redundáns, monoton, ismétlődésekkel súlyosbított, keserű romlását nézni a bánatos testeknek és a széthullását egy régi világnak, ami nem volt makulátlan, vagy jobb, mint a mai, de mindenképpen szorosabbara bogóz vele össze a nosztalgia - amiről - ahogyan Soós Tamás rávilágított A némafilmesről szóló kritikájában - Woody Allen is megállapította, hogy bár nem mindenkiben, de sokunkban kivirágzott - szépséges evolúciós zsákutcát alkotva, alapjává válva jónéhány alkotásnak... 

Mégsem lehet azonban figyelmen kívül hagyni a Bordélyház kétségtelen erényeit. Egy türelemház hétköznapjait mutatja meg - monoton, redundáns, nézőjére rátelepedő, nyomasztó, fülldet és levegőtlen módon - kevés valódi, önértékű szépséggel, kevés lélegzetvételnyi szünettel a megállíthatatlanul elharapódzó pusztulásban. A nyitópont az in medias res elbeszélésben (ha lehet egyáltalán történetről beszélni) egy traumatikus cselekmény: egy visszatérő, ergo megbízható, sőt vágyott, leginkább reménytelenül vágyott vendég tette, aki kikötöz és megkínoz egy lányt, örök sebhelyet hagyva törölhetetlen nyomként annak az arcán. A nő szája Joker-mosolyba torzul. Ez a kép uralja a filmet, mintha egy pillanatfelvételen kimerevített torz mosoly volna - mintha annak a pillanatnak lenne az emléke, mikor az egész kezdődött: mikor megszakadt a bizalom, mikor halálos betegséget kapott a remény és mikor elkezdett beférkőzni egy - a saját kizsákmányoló törvényeivel együtt is - idilli, és  - tisztességtelen keretei között is - tisztességes világba a változás, az elmúlás, a történelmi idő múlása, a jövő - a maga durva, kegyetlen karakterében. Az első trauma utat nyit a többinek, nem csak ez a visszatérő vendég bizonyul megbízhatatlannak, egy másik lány szifiliszt kap (már pedig amelyik férfi a felesége mellett hűséges a kurtizához is, az nem betegszik, és nem betegít meg), a tövények változnak, a ház fenntartása is egyre költségesebbé válik - a tizenkilencedik század sötét bársonyfüggönye legördül a megvásárolható szerelem nemes korának, egyáltalán, egy mocskával is nemes kornak a színpadára, hogy teret adjon a huszadik századnak (amiben a fejlődés egy válóban fogyasztáson, szépség és színjátékmentes használaton alapuló világhoz vezet, mikor a lányok az út szélén szállnak ki-be autóból-autóba).